Várfok terem

Szeretettel meghívjuk a Várfok Galéria Várfok Termébe 2010. szeptember 9-én, csütörtökön 18 és 20 óra között Győrffy László A testrészek halála című kiállításának megnyitójára. A kiállítást megnyitja: Nemes Z. Márió költő, kritikus.

A Várfok Galéria augusztusi nyári szünete után egy meghökkentő kiállítással indítja az új évadot, mely Győrffy László legújabb műveit mutatja be. A rézkarctól a festményen át a hét főbűn fogalmát különböző technikákon keresztül boncolgató kiállítás bejárati ajtajára nem véletlenül kerül fel a „18-as karika”.

Győrffy László 2009-ben hét darabból álló, egyenként súlyos – középkori munkákat idéző - fatáblákra festett hét főbűn-sorozata új olvasatot kínált az emberiség évszázados vétkezési forrásaira nézve, mondanivalóját akkor egy rendkívül letisztult képi világba burkolta. A magyarázó-ábrákra emlékeztető végső képi formátum szimbólumszerűen ábrázolt egy-egy bűnt, kifejezetten mai jelenségekre reflektálva. E festmények születésével egy időben, a megvalósult ikonográfiával párhuzamosan, további szerteágazó gondolatok burjánoztak tovább a művész fejében egy-egy bűnre vonatkozóan, addig, míg ezek a motívumok a mostani kiállítás alkalmával nem kerültek papírra, új köntösben öltve testet.
Győrffy László (Budapest, 1976) most a rézkarc műfaját választotta gondolatai közvetítésére alkalmazandó médiumként, mely egy különleges képi világ létrehozására adott lehetőséget, valamint egy másfajta hozzáállást is közvetít. A hét képet magába foglaló sorozatból összesen hét nyomat készült – a műfajon belül szokatlan módon -, mely „7x7-es” szériákból egy eredeti formájában lesz látható a kiállításon, kettő pedig gouache és akvarell festék által átlényegítve - egyenként egyedileg átalakított formában. „Az ismétlés pokla – 7x7 főbűn címet viselő anyag Stephen Kinget idézve („az ismétlés a Pokol”) az emberi természet és az alkotás kényszerességét, ciklikusságát hozza közös nevezőre, érvénytelenítve az eredetiség metafizikáját. […] Ily módon a hét főbűn most bemutatott változatainak talán nincs is „igazi” verziója: a kiállítás központi gondolata, hogy minden kép mögött egy másik kép rejtőzik, így nincsen kitüntetett nézőpont vagy rögzített igazság, csak egy végtelenül heterogén, performatív áramlás”, vallja saját műveiről Győrffy.
A rézkarcokat teljes egészében Győrffy hozta létre – a lemezek előkészítésétől kezdve a maratásig -, rézkarctűt használva. E hagyományos, klasszikus technika szokatlanul hat a különböző papírokon kirajzolódó, erőteljes, sokszor csak felnőtt-szemeknek ajánlott motívumokkal párosítva. E halmozódó, burjánzó formákat írja később felül „infantilis” rajzkiegészítéseivel, egyfajta moralitás nélküli víziót tolmácsolva. A képeken előtűnő asszociációs játék, prédikációs szándék nélküli „állapotfelmérés” nem kíván ítéletet mondani a társadalomról, hisz a képek egyértelműen azt sugallják: alkotójuk nem hisz a társadalmat javító erőben. A „nyomdafestéket nem tűrő”, de a tűnek engedelmeskedő rézlapok egyfajta játéktérre válnak Győrffy irányítása alatt, ahol a fordított világ, a horror, az infantilizmus és korunk tabui járnak táncot. A művész ugyanakkor ellenszegül a személyes, önfeltáró, „romantikus” alkotási folyamatnak, és egy álcázott kitárulkozással kavarja fel a néző érzelmeit.
Győrffy, rézkarcaiban és egyedi rajz-festményeiben leplezetlenül gúnyol, a Chapman fivérektől kezdve a kereszténység tanaiig. Sőt, a társadalom politikai korrektségének fogalma sem menekül meg: Győrffy egyfajta új dogmaként, vallásként állítja be, némi cinizmussal fűszerezve. Képei nem rendelkeznek moralizáló szándékkal, a festő inkább egyfajta „földönkívüli” szemmel igyekszik ráirányítani tudatunkat bizonyos bűnökre, melyek, úgy tűnik - akár akarjuk, akár nem -, mindig is jellemzői lesznek az emberiségnek.

Nemes Z. Márió megnyitóbeszéde:

"Apokaliptikus naivitás
Győrffy László: A testrészek halála


    Karthauzi Dénes 15.századi teológus lázhoz, hideg és megromlott életnedvhez hasonlítja a bűnt. Mintha a bűn az emberi test nedves lényege lenne, mely jeges salakot termel. Persze ez nem lehet véletlen, hiszen a boszorkányperek jegyzőkönyveiből tudhatjuk, hogy a sátán spermája jéghideg. Lehet festeni ebből az éjszakai mákonyból, festői még a bűn, vagy egyáltalán mind a festészet, mind a bűn passzé? Ekörül a kérdések körül forog Győrffy László új kiállítása.
    A tárlat fő részét a hét főbűn témáját feldolgozó képek alkotják. Nem ez az első ilyen tematikájú Győrffy-kiállítás, tavaly fatáblákra készített festményekkel állt elő a művész, míg most a rézkarc technikáját választotta. Ennek a gesztusnak, illetve a téma melletti mániákus kitartásnak több jelentése is van. A főbűnök már a középkortól kezdve olyan bűnöknek számítanak, melyek legnagyobb veszélye a burjánzás, vagyis hogy egyéb bűnök szaporodását segítik elő. A démoni szaporaság Győrffy esetében a mimézis elszabadulását jelenti, hiszen a rézkarcok olyan sorozatot alkotnak, melyek eredetük megsemmisítésére törekednek. A bűn fogalma ezért itt nem formalizálható, nincs esszenciája és/vagy konceptuális képlete, hiszen a látható egészét fertőzi meg. Ebben a képvilágban minden bűn és semmi sem az, ahogy Győrffy idézi a Restség című képen „Csak munka, semmi móka.” Pedig van kacagás is, de ez inkább az éjszakai láz epileptikus és hideg röhögése. Ahogy egy beteg szerzetes elneveti magát, amikor megérkezik az ősöreg és jeges hím, hogy megkísértse. A démoni megszállás tehát folyamatos, de – a keresztény metafizika fedezete nélkül – már nincs kinek kit megszállnia, mégis újra meg újra megtörténik. Démonológia helyett férfihisztéria, az Én helyett mimikri. Ez az ismétlés pokla.
    Az allegória misztikus tojása, melyben rejtetten növekedik a szakrális és morális igazság, immár feltörve, Győrffyben nem így szaporodik a bűn, hanem cseppfertőzéssel. Az ismétlések egyre jobban elkorcsosítják a motívumokat, a rézkarc-technikából adódó átfordítások és tükrözések mentén a jelentés feldarabolódik, pontosabban, eleve csonkán születik, hiszen nincs olyan profán vagy szakrális norma, ami rejtett kohézióért kezeskedne. Ahogy a bűn és a morál képzetei darabokban, úgy a bűnös ember is csak testrészek halmaza, de ez a halmaz nem halott, hiszen folyamatosan rajzik és zsibong. Az élőhalott rajzás nincs tekintettel az anatómiára, de nem is baj, mert az elszabadult tagok és tövek természetrajzát jobban jellemzi a pestis vitalitása, mint a két láb és az emelt fő. A testrészek halála a festészet halálát megszüntetve őrzi meg, hiszen Győrffy poétikája szerint a művészet olyan pokol, ami sohasem múlik el, a nyolcadik főbűn maga a teremtés. 
    Valójában erre mutat a technikai döntés is, hiszen a rézkarc médiuma egybenyitja a képek mögötti művészettörténeti horizontokat, egy közös intertextuális pokolban egyesítve a különböző hagyományokat. A Chapman-testvérek hirtelen Pieter Brughellel párzanak, de az idős mesternek fáj, ezért inkább ráül egy karóvirágra - így működik Győrffy apokaliptikus naivitása. Naivitásról beszélek itt, de ez valójában a művészeti (ön)reflexió csúcsra járatása, olyan poétika, melyben infantilizmus és intellektus egymásba omlanak. A szakmai állítások nem válnak el a személyes létkérdésektől, hanem kölcsönösen rombolják-építik egymást, ahogy a rézkarc készítése is körmönfont roncsolás, maratás és karcolás sebészi egysége. Talán ez a paradox feltárulkozás a Győrffy-művészet egyik legizgalmasabb vonása, tudós barbárság, mely imbecil gyónásokban tör ki, noha nincs senki, aki feloldozná. De nem is kell, mert bűn és az üdvözülés egyesül az alkotás során, végtelenül deszakralizált módon, egy tudat nélküli libidó koloritjában.
    Ezt a tapasztalatot mutatja fel a kiállítás egyetlen olajfestménye, mely a rézkarcok burjánzó poklának bejárata. A sötét erdőbe vezető egyetlen igaz út a műteremből nyílik. Romantikus vízió ez, ugyanakkor a „fekete romantika”(Mario Praz) és a dekadencia leleplezése is egyszersmind. Hiszen a koponyát nemző festő túlhevült és magányos násza nem más mint esztétikai nekrofília. Nincs kijárat a művészetből, nincs kijárat a libidóból, csak a befelé vezető éjszakai út van – immár transzcendencia nélkül. Ez az utazás örök déja vu és az ismétlés kínzó örömén kívül nem szolgál megvilágosodással, de legalább megajándékoz azzal a személytelen hűvösséggel, mellyel részvét nélkül válik elmondhatóvá, minden ami személyes volt „egyszer”, hiszen már a középkor óta tudjuk, hogy a sátán spermája jéghideg."