Martin C. Herbst: most már dereng - Rendezés alatt, 2009-07-01 - 2010-07-01

A Várfok Galéria évadzáró két kiállítása igazi csemegének ígérkezik: Várady Róbert Várfok Teremben bemutatott képei mellett az XO Termet Martin C. Herbst hatalmas méretű, hipnotikus alkotásai töltik majd be.
Martin C. Herbst (1965, Salzburg) a Várfok Galéria egyik osztrák művésze 2007-ben mutatkozott be nagy sikerű egyéni tárlatával a Galériában, ami egybeesik magyarországi debütálásával is. Azóta alkotásait hazánkban több „várfokos” csoportos kiállítás keretében láthatták az érdeklődők, míg külföldön világszerte – pl. Spanyolországban, Németországban, Miamiban - szerepelnek művei különböző kiállításokon és kortárs művészeti vásárokon (Scope Basel, Scope Miami).
Herbst képeinek legfőbb témája az emberi portré. Ez az egyik legrégebbi hagyományokra visszamenő műfaj, amiből a festészet kezdete is eredeztethető, egészen egyedien és összetetten alkotja művészetének alapját. A múlt tradícióinak és a jelen kor művészi invenciójának az ütköztetéséről mesélnek a művek, ahol folytonosak a történelmi korok közti váltások és asszociációk. Hatalmas méretű arcokat látunk, melyek intenzív színeikkel, rejtelmes tekintettükkel rabul ejtik a szemlélőt. Herbst gyakori ihletforrása a XVI. századi manierizmus, a festészet történetének egyik legsajátosabb korszaka, mely szakított a szabályokkal megkötött reneszánsz szépségeszménnyel, szabad utat engedve a művészi fantáziának és a szubjektumnak. Herbst portréi hasonlóan XVI. századi társaikhoz hűvösek és távolságtartóak, az alakok egyfajta maszkot viselnek, és annak ellenére, hogy közvetlenül az előterében, felnagyítva jelennek meg, nem engedik be intim világukba a nézőt. Ebben kifejezésre talál az a nézet, mely szerint a portré nem képes arra, hogy felfedje az ábrázolt személy lelkivilágát, csupán az arcvonások megörökítésére szolgál.
Így illeszkednek Herbst művei a festészet hosszú hagyományába, gyakran konkrét konnotációkat előhívva, melyek ironikus és játékos utalásokat tartalmaznak bizonyos festészettörténeti kérdésekre, eszmékre vagy kihívásokra. Ez a magyarázata annak, miként jelenhetnek meg például egy Parmigianino Pallas Athénéját feldolgozó képén Walt Disney figurák. Ugyanakkor az is fontos számára, hogy túllépve a tradicionális festészeti fogalmakon ne kérdőjelezze meg önmagát a festészetet. Így gyakran sorozatokban gondolkodik, egy képnek az alig eltérő variációira építve, hogy ezzel is felülkerekedjen azon a régi módi elven, mely az egyedi alkotást helyezi előtérbe és annak az elsőbbrendűségét hangsúlyozza. Számára a festészet lényege abban a szinte határtalan erőben nyilvánul meg, ami a különbségek megmutatkozása révén ott nyugszik minden egyes képben, és az alkotás ezen különbözőségek által válhat mesterművé.
A másik fontos momentum, ahol szintén a hagyományos festészeti fogalmakkal való szakítás vágya nyilvánul meg: az agyaghasználat. Festményeit nem vászonra, hanem alumínium felületekre készíti, mely még inkább fokozza az alakok hűvösségét és sejtelmességét. Az arcokat elsatírozza, mintha csupán egy pillanatra felderengő elmosódott emlékképek lennének. Képei mellett a gömbölyű tárgyakon – gömb, félgömb, konvex-konkáv tálak, stb.- megjelenő arcképek is a kép tradicionális felfogásával való szakítást sugallják. Ezekhez szintén egy manierista mű, Parmigianinónak az Önarckép konvex tükörrel című alkotása szolgálhatott mintaképül. A képsík egész felülete egyfajta virtuális konvex tükörré változik, ahol a néző első pillantásra mégsem önarcképével szembesül, hanem egy eltorzul különös arccal és csak a következő pillanatban fedezi fel a felület tükröződése által önnön arcmását. Így válik a kép részévé, megszűntetve a távolságok kettejük között.
A mostani kiállítás érdekessége, hogy egészen új technikai megoldásokkal kivitelezett műveket is felvonultat. Herbst újabban képei hátulról történő színes fénnyel való meg- és átvilágításával kísérletezik, mely által a művek határai kitágulnak és a színek még vibrálóbbá, intenzívvé válnak.