Nádler István (1938, Visegrád) az 1960-as évek közepén induló magyar neoavantgarde mozgalom egyik alapítója. Korai munkái az informel és a lírai absztrakció jegyében fogantak. Már ekkor megfigyelhető néhány olyan mozzanat, amely festészetében a későbbiekben is jellemző marad: ilyen a színek emocionális, olykor szimbolikus szerepe, a különféle alkotóelvek szintézisére való törekvése, a művészettörténeti előképek a (pl.: archaikus görög szobrászat, Malevics szuprematizmusa) és ezek egyénien átdolgozott változatainak beemelése művészetébe. Erősen érzelmi-érzéki indíttatású festészetét később felváltja egy homogénebb, tömörebb, keményebb színmezőket ütköztető szemlélet, és az 1970-es évek elejétől kibontakozó magyar hard edge egyik legmarkánsabb képviselője lesz. Újabb fordulópont művészetében 1980: elhagyja a korábbi évekre jellemző geometrikus formavilágot és egy felszabadultabb, heterogén formavilágot alakít ki, elsősorban kortárs zenei élmények hatására.

Életművében meghatározó jelentőségű az a problémakör, amely a geometrikus forma és a dinamikus gesztus kettősségére épül: művei középpontjában a motívum keresése és megtalálása, majd visszatérő festői gesztusokban való megformálása áll. A kilencvenes évek végétől mostanáig készült munkáiról elmondható, hogy a képen belüli finom egyensúlyokat megteremtő erő megjelenítéseire keresnek — és találnak is — válaszokat.