A Várfok Galéria idén novemberben alapításának harmincadik évfordulóját ünnepli. Mi volt a te legemlékezetesebb élményed a Galériával kapcsolatban, amióta a művészkörhöz tartozol?
Nehéz választani egy legemlékezetesebbet: talán a 2006-ban a Várfok Galérián keresztül létrejött Los Angeles-i kiállításom; az egy évvel későbbi, rendkívül sikeres évet záró párizsi „tanulmányutam”, amit szintén a galériának köszönhetek vagy a 2008-as párizsi kiállítás, melynek alkalmával a Magyar Intézet tetőteraszán rendezett grillezés során még az akrofóbiám ellenére is jó volt magasban lenni.
A koronavírus-járvány mindannyiunk életét érintette: az egyedüllét lehet kínzó vagy elmélyülést segítő, önreflexív időszak. Hozott-e változást ez a különleges helyzet a művészetedben, alkotói folyamatodban?
A műtermi munkámat annyira nem befolyásolta: a rám jellemző lázas lassúsággal haladtam, habár a mindennapok kényszerű racionalizálása miatt a tavaszi lezárás idején valahogy kevesebb időm maradt mindenre és az olyan projektek is későbbre halasztódtak, amelyek külső segítséget igénylő, kiszervezett munkák. Sokan elfelejtik, hogy a művészet létrejöttének csak az egyik helyszíne a műterem, a másik a kiállítótér, amely a képzőművészeti szintér számára nélkülözhetetlen indirekt interakciók terepe. A megnyitók nem csak a társasági életről szólnak, hanem lényeges döntések és tervek születéséről, különösen egy olyan zárt és kis közegben, mint a hazai. Örülök, hogy idén a Várfokban nyáron, illetve most is szerepelhettem egy-egy reprezentatív csoportos tárlaton. A Pécsi Galériás hármas kiállításunk (A test ördöge, kurátor: Fekete Vali) pengeélen táncolt, de kivételes szerencsénk volt, mert a tavaszi halasztás után végül megnyílhatott szeptemberben és élénk visszhangot keltett, amit a sajtómegjelenések is alátámasztanak. Annak ellenére is sikeres volt, hogy a kiállításból másfél hetet elvett a novemberi lezárás, és elmaradt az összes kísérőrendezvény, de úgy tűnik a tárlat egy frissen levágott végtag vitalitásával bírt.
Tegyük fel, hogy a vírus olyannyira kontrollálhatatlan, hogy az emberiség felett eluralkodott a totális káosz és fajunk a pusztulás szélére sodródott. Ekkor egy sárga overálba bújva Károly megkeresne téged, hogy épített egy bunkert a galéria alá és gyorsan ki kellene választanod egy alkotásod, amit meg tud óvni az utókor számára, melyik lenne az? Siess, nincs túl sok időnk!
Poszthumán stratégiákban gondolkodom, így a kerámiáim közül a Facefuck VI mutáns organizmusát választanám, hiszen optimista, érdeklődő karakter és erős fertőzőképességgel rendelkezik – esztétikai / kulturális értelemben persze – ezért szívesen kapcsolatba lép majd a többi művel is: ha már le is mondtunk az emberiségről, a hibrid formák rendületlenül termelődhetnek a mélyben, amiben magukra ismerhetnek AZOK, akik utánunk jönnek.
A kulturális intézmények kényszerű bezárása miatt sok kiállítást online tettek hozzáférhetővé, bejárhatóvá. Mit gondolsz erről a tendenciáról, szerinted nyújthat hasonló élményt a képzőművészet az interneten át, mint testközelből?
Nagyon várom, hogy online műtsenek meg, ha a Covid-intézkedések követése miatti izgalom következtében perforálódna a vakbelem: legalább ennyire hatékonynak tartom a művészeti térben való online közlekedést, amelynek az egyik feltétele egy sziklaszilárd piac lenne, de láttam üdítő kivételeket, mint amilyen a prágai Trafo Gallery tavaszi kiállítás-szimulátora (KarARTena), amely nem csak pótlékot nyújtott, hanem reflektált magára a helyzetre. Nem csak a taktilis művek, hanem a print vagy fotó alapú munkák fizikai jelenléte is pótolhatatlan, akárcsak a korábban említett társas találkozóké – a távjelenlét kísértetiessége hosszú távon gyenge, atrófiás közeget teremt. Baudrillard szerint a virtuális és vírusos: két összetartozó fogalom, a vírusok azért kerítik hatalmukba a testet, mert testetlenné, virtuális géppé vált – „a társadalmi rendszer, akárcsak a biológiai szervezet úgy veszíti el természetes ellenállóképességét, ahogyan a protézisei tökéletesednek.”
Sokan még mindig idegenkednek a kortárs művészettől. Mit gondolsz, hogyan lehet szélesebb közönség számára befogadhatóbbá tenni és egyáltalán kell-e?
Nem hinném, hogy befogadhatóbbá kellene tenni: meg kéne hagyni olyannak, amilyen – talán csak el kéne oszlatni a közönség egy részében azt a furcsa idealizmust, ami úgy kezeli a képzőművészetet, mintha nem a körülöttünk lévő világ része lenne. Egyébként is kevés annál heterogénebb és nehezebben körülírható fogalmat tudnék mondani, mint a ’kortárs művészet’, ami persze nem teljesen egyenlő a jelenkori művészettel. A kortárstól való idegenkedés mégis olyan, mintha valaki nem lenne szinkronban a saját korával. Ezen kevésbé segít egy újabb Munkácsy festmény milliárdos állami megvásárlása, viszont a vizuális nevelés gyakorlatának radikális megváltoztatása lehetne az első lépés, mert egyébként nem hiszem, hogy aki totálisan elzárkózik a kortárs művészettől, az közben teljességgel kompetens lehet, mondjuk a 1950-es évek tendenciáiban, a klasszikus avantgárdban vagy a 19. század művészetében, és így tovább. Egy műalkotás nem tesz mást, mint intenzívebbé, komplexebbé, kifinomultabbá teszi a kapcsolatunkat a körülöttünk lévő világgal. Elég nehéz a művészetfogyasztásra igényt teremteni, ha a központi direktíva az, hogy az élet ne szóljon másról, csak a túlélésről.
Ha meg kellene nevezni egy művészt és alkotást, ami legnagyobb hatással volt rád, mi lenne az?
Matthias Grünewald: Isenheimi oltár
Mi volt az év legnagyobb olvasmányélménye?
Don DeLillo: Fehér zaj, az idén megjelent könyvek közül pedig Borsik Miklós Átoknaptár című verseskötete.
És az év zenei élménye?
Lustmord 2020 októberében megjelent, kizárólag online formában elérhető albuma, a Trinity, amely az első, 1945-ben megtörtént nukleáris kísérleti robbantásra emlékezik: talán a legsötétebb ambient lemez, amely az atomkorszak fényével világosítja meg elménket.
Mondj egy színt, ami mostanában foglalkoztat. Miért?
A Kiwi Sorbet a Héra prémium beltéri matt falfestékei közül, mert egyszerre tűnik energetizáló és megnyugtató hatású választásnak az új nappalinkba.
