A Várfok Galéria idén novemberben alapításának harmincadik évfordulóját ünnepli. Mi volt a te legemlékezetesebb élményed a Galériával kapcsolatban, amióta a művészkörhöz tartozol?
A Várfok Galériához a 2014-es Art Market Budapest kapcsán kerültem közel, mesterem Szirtes János ajánlására. Érdekes szituáció volt, hiszen az egyetemről való kikerülésem után a diplomamunkámmal rögtön egy forprofit helyzetben találtam magam. Izgalmas volt belecsöppenni egy olyan világba, amiről azelőtt nem tudtam semmit.
A koronavírus-járvány mindannyiunk életét érintette: az egyedüllét lehet kínzó vagy elmélyülést segítő, önreflexív időszak. Hozott-e változást ez a különleges helyzet a művészetedben, alkotói folyamatodban?
Szerencsés helyzetben vagyok, ugyanis a kislányom születését követően a karanténban egy fontos időszakot tölthettem együtt a családommal, így intenzívebben meg tudtam élni a szülővé válás folyamatát. Az alkotásra való idő jelentősen megrövidült, de ezt cseppet sem sajnálom, az ilyen élmények hatására még jobban munkába tudok lendülni.
Tegyük fel, hogy a vírus olyannyira kontrollálhatatlan, hogy az emberiség felett eluralkodott a totális káosz és fajunk a pusztulás szélére sodródott. Ekkor egy sárga overálba bújva Károly megkeresne téged, hogy épített egy bunkert a galéria alá és gyorsan ki kellene választanod egy alkotásod, amit meg tud óvni az utókor számára, melyik lenne az? Siess, nincs túl sok időnk!
Ha az állandó áramellátást is sikerül megoldania Károlynak, akkor a Folyamatos jelen téridő görbítő gépet járatnám az örökkévalóságig, a monoton géphangot és a hozzá tartozó animációkat pedig a világűrbe sugároznám.
A kulturális intézmények kényszerű bezárása miatt sok kiállítást online tettek hozzáférhetővé, bejárhatóvá. Mit gondolsz erről a tendenciáról, szerinted nyújthat hasonló élményt a képzőművészet az interneten át, mint testközelből?
Véleményem szerint egy kiállításnak nem ez a platformja, hacsak nem olyan médiummal dolgozik, ami ebben is megállja a helyét. Ez inkább egy kényszerhelyzet, amiben az online tér elfogadható alternatívát nyújt. Fontos, hogy szemtől szemben álljunk a művel.
Sokan még mindig idegenkednek a kortárs művészettől. Mit gondolsz, hogyan lehet szélesebb közönség számára befogadhatóbbá tenni és egyáltalán kell-e?
Úgy gondolom a művészetre való nevelésben van a kulcs, amit a lehető legkorábban kell elkezdeni. Az embereket érzékenyíteni kell a kommunikációnak erre a válfajára is, hiszen szinte határtalan kifejezési formák rejtőznek benne. Egy kortárs művészetre fogékony közönséget csak megfelelő oktatási viszonyokkal és tömegeket elérő kommunikációs stratégiákkal lehet kiépíteni.
Ha meg kellene nevezni egy művészt és alkotást, ami legnagyobb hatással volt rád, mi lenne az?
Minden, ami szembejön, folyamatosan alakít. A látást és korai képalkotó eszközöket kutatom, valamint az ehhez kapcsolódó metafizikai és természettudományos problémákat, amelyek a valóságészlelésünkkel állnak összefüggésben. Első körben olyan feltalálókat említenék, akik találmányaikkal eljuttattak minket a mozgóképig, ilyen Marey, vagy Muybridge munkássága. Kimondottan erős képzőművészeti hatásként William Kentridge installatív munkáival egybekötött animációit említeném. A filmes szénából pedig Charlie Kaufman állandó bizonytalanságban lebegő atmoszférái azok, amelyek után egy jó ideig vakarom a fejem.
Mi volt az év legnagyobb olvasmányélménye?
A karantén miatt ebben az évben rengeteg időm jutott az olvasásra, amit ki is használtam, így nehezen tudnék kiemelni egyet.
Elsőként Werner Heisenberg A rész és az egész című kötetét említeném. Aki egy kicsit is érdeklődik a modern fizika megszületése iránt, vagy egyszerűen a világ működését szeretné jobban megérteni, annak kötelező mű.
Houellebecq könyveit szinte faltam az utóbbi időszakban. A történetek – nagy intellektusú főhősei a kimondottan szánalomra méltó életükkel és az arcpirító szexuális étvágyukkal – komoly társadalmi problémákat feszegetve váltak igazán izgalmas olvasmánnyá számomra. Az Egy sziget lehetőségét emelném ki.
Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művész. A címből és a borítóból ítélve nem számítottam sok jóra, de igazán szórakoztató volt. Talán arra vezetett rá, hogy rengeteg blöff rejtőzhet a kortárs képzőművészetben, ami a művészvilág szereplőinek közrejátszása folytán, gyorsan piedesztálra kerül és elvonja a figyelmet az igazán értékes életművekről.
És az év zenei élménye?
Könnyűzene fogyasztó vagyok, leginkább a lassú, sötét, melankolikus popzenében veszek el, de ebben az évben egy olyan lemezt sem tudnék mondani, amit ronggyá hallgattam. A legutóbbi ilyen talán a Beach House „7” című lemeze, vagy Aldous Harding Designer albuma volt. Legtöbbször maradnak a visszatérő klasszikusok, mint a Pixies, a Radiohead, a Joy Division vagy a Sonic Youth.
Mondj egy színt, ami mostanában foglalkoztat. Miért?
Mivel maga a látás folyamata is érdekel így a színeket és magát a látványt is teremtő fény, vagy annak hiánya az, ami izgat. Mostanság a fekete ami gyakran előkerül, mert benne rejlik a ciklikusság. A teremtés és az elmúlás lehetősége egyaránt.
