éppen annyi mint kilenc lépés a megállóig egymás mellett, te valamivel előrébb, mint én, két sor egy könyvből, megállsz, én feléd nyújtok valamit, te kérdőn rám nézel, aztán mégis elveszed, a szemeteszsák szájának összekötése, nézem a mozdulatod, ahogy elteszed a táskába, majd behúzod a zipzárt, a fényképezőgép kattanása előtt a kompozíció beállítása, meg kellene fogni a kezed, elindítom a mozdulatot, de mégsem fejezem be, egy hosszú korty bor íze szétterül a szájban, a villamos felbukkan a sarkon, majd befut a megállóba, az álomba zuhanás előtti utolsó kép fényei, odalépek hozzád és kérdezés nélkül magamhoz húzlak, huszonhét lépcsőfok a harmadikról lefelé, kettesével szedve, fellépsz a villamosra, majd oldalvást fordulsz, közben mintha intenél felém, a százméteres síkfutás döntőjének fele, megtalálod a helyed, valamivel hátrébb az ablak mellett, a menetiránnyal szemben, a villám hangja amíg ideér a város határában felvillanó fény után, berregés, az ajtók záródnak, az indulás csikorog, csend, majd felszakad az első sóhaj a Pilinszky vers után, a kanyarig látlak az ablak mögött, ahogy állsz és csak vagy, éppen annyi, mint három pislogás, négy ütem a zongorán, hét szívdobbanás és megértem, hogy valószínűleg soha többet

/Légrádi Gergely/