Herman Levente korábbi monumentális sorozataiban – Tervek az Új Paradicsomhoz, Autóportrék, Nyomok, Zóna – is megszokhattuk, ahogy a sivár szocreál épületek, ipari betontömbök, elhagyott rozsdásodó autók és hajók magánya, magára maradottsága nekifeszül a természet vitális erejének, a romok közül kisarjadó zöld szín reményének. Ez a kettősség legújabb képein hatványozódik, de fordul a nézőpont, míg eddig az emberiség nyomai voltak a képeken uralkodó motívumok, addig most a természet kerül fókuszba. Páratlan az a festői tudás, ahogyan Herman Levente ezeket a letisztult, egyszerűnek tűnő tájakat képes megtölteni a legfinomabb fokú líraisággal. Nincs sallang, nincs szépelgés, felesleges ecsetvonások vagy erőteljes színek, mégis megindít minket a ködben derengő táj, elveszünk abban az elképesztő vizuális élményben, ahogyan Herman a kavicsok és a fűszálak éles-életlen csoportjaival épít fel egy táguló érzetet keltő végtelen teret.