Nemes Annát a test érdekli, az arc, az emberi alak. Az embert ábrázolja, és bár teljesen priméren tárja szemünk elé a kép tárgyát, akinek közelsége intimitást feltételez, ez az intimitás csak a bőréig terjed, a személyiséghez és a belső világhoz mégsem kerülünk közel. Maga a felszín, a „bőr” viszont fogva tartja a tekintetet, felületén történések zajlanak Nemes Anna bámulatos technikájának köszönhetően. A képet ugyanis nem ecsetvonásokkal készíti, hanem a vásznat vízszintesen tartva foltokat cseppent a felületre, majd döntögetve határozza meg a kiterjedésüket és megvárja száradásukat. A kép így önmagát is építi, a víz eróziója a pigmentekkel mintázatokat hoz létre, ezáltal maga az idő tárul fel előttünk a foltok fokról-fokra való száradásának membránjaiban. Miközben érzékeljük a rétegek síkszerűségét, az anyag önmagában térérzetet kelt, oldott kezelése transzparenssé, levegőssé teszi a figurát. A szép és a rút ingoványos határmezsgyéjén járunk, az ebből keletkező bizsergető érzés pedig fogva tart bennünket.