Orr Máté (1985, Veszprém) festményei olyan személyes mitológiába épülnek, melynek szereplői akár állatok, akár félig ember-félig állat hibridek, kentaurok, a humán és az animális közti határvidékre vezetnek minket, ahol a természet élőlényei megszemélyesítődnek, antropomorf karaktert véve magukra. Ezópus és La Fontaine fabulái az állatok viselkedéséről is felidézhetők festményeit nézve. Nem mintha Orr Máté képein bármi is könnyen kodifikálható lenne. A realisztikus ábrázolást gyakran bonyolítja egy-egy elem síkszerűbb, grafikusabb formálása, ami a fizikai jelenlétük megidézése helyett jelképpé teszi őket.
A Tó című képen a nyúl a főszereplő, rajta látszik a legerősebb, izgatott érzelem. A növények jelzik, hogy a jelenet a természetben zajlik, egy réten, a nyúl otthonos közegében. Viszont a kép közepén van egy kör alakú nagyon szabályos, sematikus, természetellenesnek ható tó. A kis halastó pedig egy víztükör: ahogy a nyúl hozzáér, fodrozódik a felszíne. A víztükör tehát a festmény valódi tárgya, egy olyan határ, amin keresztül belelátunk egy másik világba. A tó a nyúl számára idegen közeg, de a meleg fény, ami árad belőle mégis hívogatóvá, csábítóvá teszi. A kép másik szereplője, a krokodil, mint hüllő, viszont otthonosan mozog mindkét világban, ezért a nyúl számára az ismert és az ismeretlen világok határán is egyaránt veszélyforrás.
A művész azt az élményt ragadja meg festményén, amikor találkozunk valami új és vonzó dologgal az életünkben, aminek ugyan látjuk a félelmetes és idegen oldalát is, de az újdonság túl izgalmas, túl hívogató ahhoz, hogy ellen tudjunk állni annak, hogy elmerüljünk benne. Az ismeretlent gyakran szimbolizálja a víz a festészettörténetben, hiszen emberi életünk olyannyira kötődik a szárazföldhöz, hogy a víz a kiismerhetetlenség vidékeként, a tájékozódási pontjait vesztett ember területeként értelmezhető.