Rácmolnár Sándor (1960, Miskolc) majd’ 30 évre visszatekintő művészi karrierje során karakteres alkotói világot alakított ki, amelyben a képregények rajzolt világa és a népi kultúra témái mellett a számítógépes betűkészletek ugyanúgy visszaköszönnek és jól megférnek egymás mellett. Rácmolnár emblematikus tömörségű, figuratív-dekoratív műveiben sokszor korának eseményeire és környezetére reagál, így született meg 2009-ben a szinkronúszó nőket ábrázoló sorozata is, melynek egyik darabja az Olga i Irina című kép. Az éles kontúrokkal vászonra vitt úszópáros archaikus hatású, merev figurákat ábrázol a kép központi terében. Vonalaik feszességét a festői felületek kiszámíthatatlansága ellenpontozza, a szabályos és szabálytalan mintázatok kiegészítik egymást. A párhuzamok feszültségeit láttató festmény a szinkronitás vizuális lehetőségeivel kísérletezik. Az alakok koncentráltsága, testük fegyelme, tagjaik harmóniában mozduló íve, az arcvonások kifejezéstelen sematikussága, az ismétlődő mintázatok egyszerre teremtenek idegenséget, távolságot és tartják fogva figyelmünket. A szinkrontól megigézve tekintetünk kiélesedik és fürkészőn cikáz a két figura izgalmas látványa közt. A részletek viszont lazítják a kompozíció feszességét. Egy-egy vizuális megoldás, mint az orrcsipeszek, fülkagylók vonalai, a víz fodrozódó habjai vagy a bőr lágy felületei, a vékony vonalú, íves szemöldökök és a csepp alakú szemhéjak olyan játékos és dekoratív elemek, melyek vonzzák a tekintetet, valamint a témából adódó feszült koncentráltságot is oldják. A szinkronúszók semleges arckifejezései a japán nó színház maszkjait is megidézik, melyek viselésekor a színész szintén a mozdulatok és gesztusok játékával ruházza fel érzelmekkel a kifejezéstelen arcot. Úgy tobzódik dekorativitásban, sűrűségben a festmény, hogy mindvégig fenntart egyfajta játékot, kettősséget.