Szotyory László (1957, Kolozsvár) olajfestményén a művészettörténet egyik közkedvelt festészeti irányzatának témáját, a romantika néptelen partok, sötétlő ciprusok, árkádiai jelenetek hagyományába illeszkedő csendes öböl mediterrán tájképét láthatjuk. A kép ismerőssége és álombéli hangulata együttesen érvényesül a témaválasztás és a bevett művészettörténeti motívum használata miatt, valamint a Szotyory képeire jellemző folytonos vibrálás érzetének köszönhetően. Ez a lappangó hangulat a Mediterrán táj című kép festői nyelvében is hangsúlyos: a fények különböző irányokból súrolják a tájat, a vízfelszín számtalan árnyalatban tükrözi az ég kékjét, és a napszak sem dönthető el egyértelműen. A melankolikus, tűnődő és vágyat ébresztő hatást az árnyaltan alkalmazott levegőperspektíva idézi elő, amely megfoghatatlanná teszi a festmény hangulatát, valamint a térperspektíva is a végtelenség érzetét kelti. A kép mintha ajtó lenne, melyen át ki lehet sétálni a térből. Szotyory festészetét gyakran rokonítják Giorgio de Chirico látásmódjához, aki végtelen tereiben gyakran ábrázol magányos antik épületrészt, tornyot, kutat, vagy szobrokat. A letűnt korok festői világa és ismert művészeti alkotások megidézése által válik e festmény is korokon átívelő, a lineáris idő síkjából kilépő, az örökérvényűség vágyát ébresztő alkotássá.