Ornamens-értelmezések a jelenkori képzőművészetben 1990-2015

A Várfok Galéria 25 éves jubileumi programsorozata az Ornamens-értelmezések a jelenkori képzőművészetben 1990-2015 című csoportos tárlattal folytatódik. A Várfok Galériában és a Várfok Project Roomban kiállított anyag kurátora az ornamentika témakörében hosszú ideje kutatásokat folytató Keserü Katalin művészettörténész, aki a Galéria állandó művészkörének számos tagja mellett külsős alkotókat is felkért a tárlaton való részvételre. A különböző technikákat, művészi attitűdöket, műfajokat felvonultató alkotások egyéni interpretációk sorát kínálják az ornamens jelenkori megközelítéséhez.

Kiállító művészek: AATOTH franyo, BENCZÚR Emese, CZIGÁNY Ákos, CSURKA Eszter, feLUGOSSY László, GÉMES Péter (†), Françoise GILOT, HOLLÓS Ádám, IMRE Mariann, JOVANOVICS Tamás, JUHÁSZ Dóra, KERESZTES Dóra, KESERÜ Károly, KONCZ András, KONOK Tamás, KORNISS Péter, LÉVAY Jenő, MULASICS László (†), NÁDLER István, OLESCHER Tamás, RADÁK Eszter, RÁCMOLNÁR Sándor, ROZSDA Endre (†), SZIRTES János, UJHÁZI Péter, VÁRADY Róbert, VARGA Éva, VÁRNAGY Ildikó.

„Az 1990-es években újraindult, ornamentika körüli művészettörténeti vizsgálódásokat a kortárs művészeti jelenségek befolyásolták, elsősorban az építészet és dizájn posztmodern ornamentika-értelmezései. A képzőművészettel kapcsolatban azonban ritkán emlegetjük ezt a művészetet, mert díszítőművészetként fogjuk fel, és ilyenformán valaminek a feldíszítésére gondolunk, azaz másodlagos tevékenységre, alkalmazott művészetre. Jóllehet az új, művésziként is használható eszközök (számítógép) és az általuk kínált módszerek nemcsak azonosak az említett művészetekben, de az ornamentika más felfogását is igénylik, felelevenítve a régieket. Köztük azt, hogy az ornamentika több, mint dísz(ítés), hiszen már az időszámítás kezdete körül élt Vitruvius „illeszkedés”-elvétől Kant esztétikai szép-fogalmáig, az érdek nélküli tetszés tárgyáig számos meghatározást azonosíthatunk az ornamentikával.
A művészettörténet-írás 19. századi elméleti feltételezései és következtetései önálló művészetnek, nyelvnek, a századvégen pedig a „művészetakarás” megnyilvánulásának tekintették, abszolútnak vagy népekhez köthetőnek, mely meghatározta a kor dekoratívnak mondott stílusát, s összefüggött az absztrakcióval is. (Ornamentika és modernizmus címmel az Ernst Múzeum 2005-ben konferenciát rendezett.) Később, a humán és természettudományokkal szoros összefüggésben, a struktúrák létrejöttét és működését képsorozatokban bemutató, majd a számítógép matematikai meghatározottságára építő szeriális művek kerültek rokonságba az ornamentika geometriai rendszereivel (ezt mutatta be az OSA Archívum kiállítása a Vasarely Múzeumban, 2011), realizálva addig elképzelhetetlen variációikat is. Újabb sajátosságait (jel- és írásszerűségét) fedezték fel közben a gesztus- és szkripturális festészetben, a jel-művészetben, majd megint másokat a mintafestészetben, a modern folklórban, az információs technikákban.
A képzőművészet ma mintha új alapokat keresne: amellett, hogy született egy új dekoratív festészet, rehabilitálja az ornamentikák egykori alkotóit, új jelentéssel telíti az archaikus és törzsi, népművészeti és vallásos, keleti – nyugati és egyéni jeleket, ornamenseket, rendszereket, új (például fény)technikák révén is; a (geometrikus, stilizált vagy naturális) motívum – beleértve a betű- vagy írás- illetve a technikából fakadó jelet is – elemi kiindulóponttá: kép-, jelentés- és formaalkotó erővé válik, s mozgásba jön. A sokféleségben tisztázódik a jelentősége: az ornamens megtestesülés, jelenlét és mássá alakulás, működés, ugyanakkor a jelen végtelenítője.” – Keserü Katalin
© Keserü Katalin, Várfok Galéria